 |
|
 |
Néprajz, értékek - Jókai Mór: Egy napom Gyulán
 Ez volt életemnek a legszomorúbb napja. Pedig temetkezési napjai is voltak az életemnek, láttam apát, anyát, feleséget, testvért, szívemhez nőtt szíveket sírba lebocsátani: azok is nagy gyász napjai voltak! De ez volt a legnagyobb. A "Hazát" temettük, Magyarország szállt a sírba!
1849. augusztus 13-án nyitottam a gyulai Erkel-ház ajtaján ezzel a szóval: "nincsen hazánk". A nőm volt ott Schódelnéval. Ketten együtt húzódtak meg e barátságos menedékben: régi jó barátnők, a Nemzeti Színház első művésznői. Mindkettőjük vendégszerető gazdája volt Erkel Rudolf, Erkel Ferencnek testvéröccse, a gyulai főorvos.
Ott várták szívszakadva a döntő harc kimenetelét, a két hűséges honleány, kik elhagyva dicsőségük templomát, a színpadot, azokat kísérték, akik lelküket bírták.
Döntő ütközet nem következett, hanem fegyverlerakás Világosnál.
Egy nappal elébb kimondaná a fővezér, hogy nincs több ellenállás, kapitulálni kell kényre, kegyre. A győztes ellenség semmi föltételt sem fogad el. Aki futni akar, futhat, merre lát: aki itt marad, számoljon le az életével.
Én is maradni akartam: tudtam, hogy ha elfognak, rövid pert csinálnak, elítélnek, kivégeznek; de az öngyilkosságot ,mindig gyávaságnak tartottam. Egy szó fordított meg. Kiss Ernő altábornagy az arcomról olvasta elhatározásomat. "Ejh ne gondolj arra! Fiatal vagy te még. Szép ifjú feleséged van! Arra gondolj!"
Ez a szó megtartott az életnek.
Volt egy jó barátom, Rákóczy János, Kossuth titkára. Halál kandidátusa, mint én. Annak volt két lova, szekere. Meneküljünk együtt.
Hová?
Ahol az asszonyomat feltaláljuk, Gyulára
Fényes nappal, széles országúton szekereztünk végig, keresztül az elvonuló orosz táboron. Szembe találtuk a kozák ezredeket, a tüzérséget, gyalogságot: a vezénylő tisztek kardjukkal integettek, hogy mehetünk bátran.
Este megérkeztünk Gyulára: ott találtuk a művésznőket. A lesújtó hír utána az volt a kérdés, hogy most már hová?
Neki az alföldi pusztának, nádasoknak, berkeknek, s aztán a Bükk erdőségei közé!
Rákóczy János, akinek nagyon ismerős volt az arca, rőtszőke szakállú és hajú férfi volt. A szakállát csak lehetett borotválni; de az a sűrű oroszlánsörény!
A színésznők értenek a maszkírozáshoz. Vettek a barátunk számára kocsisruhát, pitykés dolmányt, pörge kalapot, a haját pedig befestették feketére. Melanogene még akkor nem volt Gyulán kapható; tehát mandulát vettünk, azt tűzön megpörköltük, mozsárban összetörtük, ennek megbarnult olajával lett elváltoztatva a halálra szánt politikus hajzata. Őbelőle lett Barna János, énbelőlem pedig lett Benke Albert, Laborfalvi Benke Róza testvére, aki a szegedi ütközet alatt sírjára talált. Annak a nevét viseltem sok ideig. Hanem a szőke hajamat nem hagytam feketére festeni, se a bajuszom, szakállam leborotválni. Ha rám ismernek, bíró elé állítanak, megmondom ki vagyok? Megmondom, mit tettem a szabadságharc alatt: itt vagyok, fizetek.
De még most is: "dum subit illius tristissimae noctis imago", hálával emlékezem arról a derék városról, mely nekem az első honvesztés éjszakán menedéket adott, ahol azzal a fohásszal hajtottam álomra fejemet, hogy megvirrad még valaha.
|
|
|
